Molnár Andrea vagyok. Az Operett Színház musical csapatának a tagja vagyok immár 4 éve. A munkámat természetesen nagyon élvezem. Ezzel egy gyermekkori álom vált valóra. Elmondhatom magamról, hogy azon szerencsések közé tartozom, akik azt teszik amit szeretnek, ami a „szerelmük”. Ez az álom 2001-ben kezdődött, amikor is a színház újra megnyitotta kapuit a nagyközönség előtt, a felújítás után. Stúdiósként kezdtem pályafutásom, ha fogalmazhatok így, másfél év után pedig leszerződhettem, mint musical együttes tag.

Hogy döntötted el, hogy színész, illetve táncos leszel?

Minden lépésemmel arra készültem már tudatosan a gimnázium óta, hogy színházban vagy egyáltalán előadó művészként szerepelhessek. Az általános iskolában azért még nem voltam eleinte ennyire tudatos, bár ki az. J A szüleim egy teljesen hagyományos iskolába írattak, ahol azonban már bontogattam szárnyaim, ugyanis emlékszem rá, hogy 9 évesen megfogalmazódott bennem, hogy én prózai színésznő leszek. Rengeteg iskolai szavalóversenyen voltam, de az énekléssel testvérem „fertőzött” meg. Amikor a nővéremnek fellépései voltak, a család felpakolt és mentünk mindenhová utána, a csillogás, a fények, a zene elvarázsolt és magával ragadott. Majd jöttek a gimnáziumi évek, ahol már a gólyatáborban kijelentettem, hogy színésznő leszek, színpadon fogok dolgozni és ezt nem azért mondtam, ha sokan úgy is gondolták, mert ez egy „menő” szakma, én tudtam már akkor, hogy nekem ez lesz az életem. Ének zene orientációs osztályt végeztem, és ének zenéből érettségiztem. Erősítettem az Óbudai Gimnázium kórusát. 18 évesen elkezdtem magán énekórákra járni, majd felvételiztem a Színművészeti Egyetemre, ahova 7 próbálkozás után se vettek fel, de én ettől nem törtem össze. Nem ez az én utam. Gondoltam.J Ezt az embernek el kell fogadni, és okosan tovább lépni az adott lehetőségekkel az életében, és abban megtalálni a boldogságot.

Mikor és hogy kerültél az Operett Színházhoz?

2001- be történt mind ez. Abban az évben második alkalommal voltam az egyetemen felvételizni és nem sikerült. Nagyon el voltam keseredve. A nővérem pont akkor végzett az egyetemen és viccelődtünk, hogy majd csak a szekrényének a kulcsát kell átadnia a huginak. Sajnos előre ittunk a medve bőrére. Azonban azt hiszem, most már így több év távlatából, hogy minden úgy történt, ahogy annak kellett. Nem voltam akkor kész rá, hogy felvegyenek, az élet más utat szánt nekem. Pár nappal később megtudtam, hogy stúdió indul a Madách és az Operett Színházban is. Neki rugaszkodtam egy újabb felvételinek. Mind a kettő sikerült, de mivel az Operett Stúdióba volt elméleti oktatás is, egyértelmű volt a döntés. Operett Színház!J Ráadásul akkor még a nővérem a Madách Színház deszkáit koptatta, és nem szerettem volna az árnyékában dolgozni, nagyon fiatal voltam és még nem találtam meg önmagam. Mellette viszont elkerülhetetlen lett volna, hogy az ő óvó szárnyai alatt meghúzzam magam, ha baj van. A saját lábamra kellett állnom. Most már azonban nagyon örültem neki, hogy volt egy pár alkalom, hogy együtt játszhattunk a színpadon. A nagy álmunk, hogy egyszer úgy legyünk a színpadon, mint egyenrangú felek és egymásnak végszavazhassunk.

Mit gondolsz a Rudolf musicalről?

Nagyon szeretem a darabot, szeretem a karaktert is, amit alakíthatok benne. Amikor a musicalt színpadra állítottuk, abban az időben én elolvastam 2 könyvet is Rudolf életéről, ugyanúgy ahogy a Mozart előtt tettem. Ezt egy nagyon fontos dolognak tartom. Nagyon érdekesnek találtam az életét, de nekem nagyon sok minden hiányzik az előadásból, ami nincs megmutatva a nézőknek. Természetesen tudom, hogy nem lehet megmutatni mindent, ez mindig így van ha egy könyvből készül adaptáció. Egy könyv mindenkinek mást és mást jelent és más sorokat tartunk fontosnak, miután elolvastuk. Ezért úgy gondolom, hogy nehéz helyzetben vannak a rendezők. A Rudolfban azok az elemek vannak kiemelve, amiket jól meg lehet rendezni színpadon. Ez alatt azt értem, hogy ami látványos és egyértelmű a néző számára.

Mit gondolsz Rudolfról, illetve Máriáról?

Rudolf egy hányatatott sorsú ember volt, borzasztóan vágyott a szeretetre, amit az édesanyja nem adott meg neki. Itt visszatérnék egy pillanatra második kérdésedre, hogy mit gondolok a musicalről. Az egyik könyv, amit olvastam Rudolfról, arról szólt, hogy ez az ember mennyire nem kapta meg az életében szereplő nőktől a szeretetet. Az édesanyjától, feleségétől, testvéreitől. Az egyetlen ember, akitől megkapta legalább a törődést  és a szeretet egy formáját az Mitzi volt, a lángoló szerelmet meg Vetsera Mária oldalán találta meg élete utolsó pár hónapjában. Őszintén szólva ezt a vonalat hiányolom a darabból. Nem lettem volna Rudolf helyébe, mert úgy gondolom, hogy a szeretet uralja az egész világot és ez a legfontosabb. Mert ha a szeretet jelen van, akkor nincs olyan probléma az ember életében, amit ne tudna megoldani, áthidalni. Jöhetnek akadályok, amik hozzá tartoznak az élethez, de mindenen átsegít a szeretet. Szerintem ez volt igazából Rudolf életének nagy drámája. Aztán megjelent Vetsera, akibe Rudolf fülig szerelmes lett, nem véletlenül, mert azt olvastam, hogy abban a korban gyönyörű, fiatal lány volt. Ezt a trónörökös is észrevette, nem volt nehéz…J  Hatalmas szerelem lehetett volna kettőjük élete, mindazonáltal azt gondolom, hogy Vetsera egy nagyon céltudatos, okos naiva volt. Tudta hogy mit szeretne az élettől, boldogságot, szerelmet és egy imponáló férfit maga mellett, és ha az „éppen” a Habsburg trónörökös…hát legyen.J És végül ez a szerelem mind kettőjük halálához vezetett, de hogy igazából mi történt Mayerlingbe? Ezt a titkot sírba vitték magukkal. Történetük egyik oldalról nagyon szép tud lenni, de azért ha az ember jobban belegondol, akkor az is eszébe jut, hogy vajon mit élhettek át ketten azon az estén. Miért választották ezt az utat? Ahhoz hogy az ember öngyilkos legyen, borzasztóan nagy bátorság kell, mindamellett, hogy egy fajta menekülés is.

Mi a véleményed a saját szerepedről?

Nagyon szeretem a karaktert, és nagyon élvezem a színpadon való létet, játék lehetőségeket. Mitzi volt az az ember Rudolf életében, aki a biztonságot tudta neki megadni. Ő egy biztos pont volt neki, hozzá mindig mehetett. Igaz, hogy Mitzi Casparnak a trónörökös az egyik kuncsaftja volt, de azt hiszem, hogy A kuncsaft volt. És Rudolfnak ki volt ez a lány? Az, akitől először megkérdezte, hogy vele menne-e  a halálba. Természetesen Mitzi élvezte annyira az életet, hogy nem akarta eldobni magától. Azt nagyon sajnálom, hogy ez a dal nem maradt meg szóló dalnak, ugyanis amikor készült a darab, eredetileg ez Mitzi dalának íródott, de hát egy alkotói folyamatban minden megengedett és végül egy csapat kép lett belőle. Természetesen így is nagyon élvezem, nagyon jó együtt dolgozni a kollegáimmal, egy igazi jó csapat munka. Ez nagyon fontos a munka közben, hogy az együttes egy hullámhosszon gondolkodik. A színpadon segítjük egymást, ha valami baki történik, akkor megbeszéljük és tudunk a másik segítségével magunkon nevetni, és nem tragédiaként megélni, hogy valamit elrontottunk. Vagy adott esetben bocsánatot kérni is tudunk egymástól. 

Melyik a kedvenc dalod, vagy jeleneted a darabból?

Természetesen a Vágy kávéház…J De most viccen kívül…a kedvenc jelenetem Rudolf második nagy nótája alatt van, amikor sétálunk körülötte, és érdekes, mert ebből is csak egy pillanat. Méghozzá az a pillanat, amikor az aktuális Rudolf felé nyúlunk a színpadon, mert ott mindig arra szoktam gondolni, hogy vajon ők most milyen szemeket és gondolatokat látnak, mit élhetnek meg abban a pillanatban a színpadon. Ez egy külső szemnek egy pici momentum lehet, de nekem a darabok az előadások ilyen pici, apró darabkákból állnak össze és ettől érzem saját magaménak. Vannak kialakult játékok, amiket senki nem vehet el tőlem, és ha valaki az én helyemet csinálná, valamilyen oknál fogva, akkor hiába mondanám el neki ezeket a kis játékokat, ha ő belőle nem az jönne. Hiszen abban a formában az enyém a darab és nem másé. A szerepet, a karaktert nekem kell megtöltenem a szívemmel, a lelkemmel, gondolataimmal. Kedvenc dalt nem nagyon tudok mondani. Szeretem a bál utáni duettet, az Ez most mást, a második felvonásban Stefánia nagy dalát, a Szimpla egyszer egyet. Sok jó dal van benne, főleg a második felvonásban. Érdekes lenne egyszer megnézni kívülről. Nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy ti, nézők mit láttok belőlünk a színpadon, vajon látjátok e ezeket a pici játékokat. Vagy például a Rómeóban láttok e minden akciót a verekedésben vagy a párbajban. Irigylem is ezért a főszereplőket, mert őnekik ez minden további nélkül megadatik.

Lesz CD-je az előadásnak?

Sajnos erre nem tudok válaszolni, én személy szerint nagyon örülnék neki, főleg ha a Vágy kávéház is rajta lenne…J A Rómeó és Júlia egészen más volt, ahhoz  a cd-hez egyenes út vezetett. Azt a hang anyagot, hangfelvételt majdhogynem meg kellett csinálnunk, hiszen még nem is volt kész a darab és az emberek, az egész ország már a francia Lehetsz királyt   hallgatta. Én például nagyon örülnék egy Szépség és a Szörnyeteg lemez felvételnek is. Imádom a zenéjét. Úgy gondolom, hogy egy musical cd az maga a csoda, mert ami jó azt terjeszteni kell, és meg kell mutatni a vidéken élőknek is, és azoknak is akik először nem gondolkodtak abban, hogy ezt és ezt a darabot megnézzék. Hogy kedvet csináljunk az embereknek a színházhoz. A Rómeó és Júlia dvd-ről is ugyanez a véleményem, jó hogy van erre lehetőség, ráadásul az egyben egy különleges előadás is volt. A szegedi dóm tér, a hatalmas színpad, 100 ember a színpadon…hát igen, az egy nagyon nagy élmény volt.

Melyik a kedvenc darabod?

Ezt már olyan sokan megkérdezték, de nem nagyon tudok rá válaszolni, talán egy jó gondolatot tudok hozzá fűzni ehhez a témához. A Szépséget nagyon szeretem, mert én igazán oda vagyok a mesékért. Otthon hatalmas mese gyűjteményem van, és büszke vagyok rá, a mai napig meg maradtam gyereknek. Ez az előadás talán ezért van ennyire a szívembe, sokszor ülök a takarásban és nézem az előadást, mint egy gyerek. Igen nagyon szeretem játszani is, annak ellenére, hogy nincs sok dolgunk benne. A jelmez és a díszlet egyaránt aranyos, bájos és látványos. A zenéje pedig elbűvölő.

Ezek szerint ebben szeretsz a legjobban játszani?

Ezt így, ilyen formában nem tudom kijelenteni, minden darabot másért szeretek. Minden egyes darabban megtalálom azt a pontot, amiért azt mondom 200 előadás után is, hogy szeretek bejönni. Ha ezt valaki nem így látja, akkor meg van annak az esélye, hogy az ember 20 előadás után, már unja, nem olyan lelkesedéssel teszi a dolgát. Biztos, hogy van olyan darab, ami mindenkinek egy kicsit közelebb áll a lelkéhez, de azt nem tudom elképzelni, hogy erre a kérdésre valaki kategorikusan ki tudja jelenteni, hogy ez és ez és a többit „köszöni szépen”. Ilyen nincs, mert akkor szerintem az az ember csak betévedt a színházba.

Van olyan darab, amiben még szeretnél játszani, akár itt, akár más színházban?

Sok ilyen darab van és nem feltétlenül azon van a hangsúly, hogy itt vagy más színházakban. A musical irodalom vagy világ elég nagy és ezért az ember szemezgethet a darabok között, van választék bőven. Anna Karenina, Evita és még sorolhatnék címeket, de például a Rebeccat is nagyon kedvelem. Ezt a darabot most ismertem meg nem olyan régen és teljesen magával ragad a zenei világa, a misztikum, amiben íródott. A színházban például egy Menyasszonytáncban szívesen benne lennék. Amilyen hangulatban elkezdődik, attól én teljesen el vagyok ájulva. A premier környékén volt szerencsém egymás után 3szor megnézni a darabot, és bevallom őszintén, hogy amikor elkezdődött az előadás, és a zenekar belevágott az első nagy „mulatós” zenébe, én elkezdtem sírni, mert olyan jó érzés volt látni a kollegáimat, hogy jól érzik magukat, és igazán élvezik a munkát. És bevallom egy kicsit irigyeltem őket. Lehet, hogy már „öreg” vagyok és túl szentimentális és már mindenen sírok, de ez akkor is így történt, és ezt az élményt senkinek se adom oda.

Novemberben voltatok Münchenben a Mozart!-tal. Milyen érzés volt idegen helyen, más nyelven játszani?

Én nagyon élveztem. Kihívás volt az egész csapat számára, mert ugye németül kellett az egész darabot újra megtanulni. Nagy élmény volt mindannyiunk számára, és a mai napig, ha megkérdeznénk egy embert, hogy énekeljen valamit németül belőle, akkor azonnal tudná, mert annyira megtanultuk és annyira jó kedvvel játszottuk. Egy más közegbe csöppentünk bele hirtelen és mindenki kihasználta a város adta lehetőségeket. Az esti előadások előtt fagyiztunk, kávéztunk, múzeumba voltunk, kirándultunk. Az egész csapat feltöltődött, és én a magam nevében kijelenthetem, hogy egy estét sem untam. A hónap végén természetesen számoltuk vissza a napokat, szívesebben vettük volna, ha az idő egy picit gyorsabban telik, de az előadások mindig elröpültek. Megtaláltuk külföldön is a „törzs” helyünket J, az AK1 nevű helyet, ahol azért mindig összejött a csapat a hétvégi két előadás között. Azt vettem észre, hogy mindenki nagyon élvezte ezt a turnét. És érzésünk szerint a német közönség is nagyon pozitív volt felénk. Egyébként nem lehet össze hasonlítani a két közönséget. Az itthoni közönség nem csak színészeket lát a színpadon, hanem majdnem hogy barátokat, ismerősöket, hiszen a heti magazinokban, valahol mindig felbukkannak az Operett színház művészei. Más szemmel nézik meg sokadjára az előadásokat. Ismernek minket és szeretnek. Ezzel szemben a német közönség 1 hónapig láthatta vendégjátékunkat és így is szerettek minket, értékeltek minden egyes pillanatot. Természetesen másképp kaptunk visszajelzést. A kinti közönségnek, ha tetszett valami, akkor a jelent közben tapsoltak, például a Coloredo érsek szánkós jelenete annyira tetszett nekik, hogy bele tapsoltak. Emlékszem, akkor meg kérdeztem a nővéremet, hogy ez mi volt, és ő, aki tapasztaltabb volt már nálam, hiszen ő 1 évig német közönség előtt szerepelt, elmondta, hogy ez külföldön így szokás, és ez egy nagyon nagy elismerés. Eleve az is egy nagydolog, hogy egy magyar társulat meghívást kapott egy musical előadással külföldre. Dicsőség volt az egész színház számára.

Van valamilyen emlékezetes színházi bakid?

Elég sok ilyen van, mert hát emberek vagyunk, egyszer- egyszer elkerülhetetlen. Csak egy példa a szöveg problémákra, Szépségben a nyitó képben elég sok pici megszólalásom van és azért az elég nehéz, mert mindig észnél kell lenni, figyelni, hogy mikor jövök én. Abban a blokkban éppen rövidzárlatom volt 2- 3 napon keresztül és fogalmam nem volt, hogy mikor melyik sort kell énekelnem, voltak belőle tévedések, volt, hogy az utánam következő ember sorát énekeltem.  Emlékezetes még életem legelső esése is a színpadon. Még stúdiós időszakomban volt, Elisabethet játszottunk. A kávéház képben én akkor még tanulóként átfutottam, mint katonaság, majd amikor vissza felé jöttünk, mint háborús sérültek, én vezettem a sort, a hátamon egy kollégával. A színpad kellős közepén ráléptem a szoknyámra és elestem. A legszebb az egészben az volt, hogy a mögöttem lévők már nem tudtak kikerülni, ezért szép sorjában, mint a dominó rám estek. Én persze próbáltam minél hamarabb felállni, de a hátamon lévő súly ebben megakadályozott. J De volt olyan is, hogy a Sweet Charityben, amikor le kellett menni a nézők közé és utána vissza a színpadra, az „akció” közben a fél pár cipőmet a nézők alatt hagytam és bizony a jelenetet félig mezítláb kellett megcsinálni. J Úgy gondolom azonban, hogy ezekre az apró bakikra szükség van, mert ezeket jó megbeszélni utána, és együtt nevetni rajta.

Van példaképed?

Nincs. Akit nagyon tisztelek és szeretek, nem meglepő szerintem, az a nővérem. Hiszen vele nőttem fel, és nagyon szoros kapcsolatban vagyunk egymással. Nagyon szeretjük egymást. Tetszik, amit a színpadon csinál. Ő nekem mindig a nővérem marad, akire felnézek, és akihez én nem nőhetek fel, mert én vagyok a hugi a kisebb. 5 és fél év van közöttünk, és azt hiszem, hogy elkerülhetetlen a csodálat a nővérem felé. Emlékszem volt egy olyan időszakom, amikor minden nap azt figyeltem, hogy ő hogyan öltözködik, mert akkor aznap én is úgy néztem ki. Ezt később kinőttem, J! Visszatérve kérdésedre konkrét példaképem nincsen, nagyon sok mindenkit tisztelek a szakmában és elismerem a munkáját, nézem a takarásból, tanulok, de én, én vagyok, engem így lehet szeretni vagy nem szeretni. Ezen nem veszünk össze. A vélemények természetesen megoszlanak, hogy kinek mi tetszik, még össze is lehet hasonlítani minket a nővéremmel, ez egyáltalán nem baj, különbözőek vagyunk és ez így jó. Úgy gondolom, hogy aki ebben a szakmában valamilyen formában fellép a deszkákra az művészember. Teljesen mindegy hogy mit csinál, mindenkinek megvan a saját dolga, és ha valaki hiányzik, mert beteg akkor azt mi is megérezzük,  akkor tűnik fel igazán, hogy minden egyes szereplő mennyire hozzá tartozik szervesen az előadáshoz.

Hogy viszonyulsz a rajongókhoz?

J Nagyon fontosak az életünkben, a színházhoz tartozik. Én igazán érdekesen találkoztam először ezzel a kérdéssel. Ugyanis az iwiwen egy hölgy üzent nekem, hogy a párjával mennyire szeretnek engem a színpadon, és milyen sokra értékelik a munkámat. Ez nagyon jól esett és meg is lepődtem, mert addig nem volt ilyen levélre példa. Visszaírtam nekik, hogy nagyon szépen köszönöm… aztán valamilyen oknál fogva ez egy kicsit felgyorsult, mert hirtelen nagyon sok ilyen levelet kaptam, természetesen minden egyes levélnek külön örültem. Viszont a hölggyel, aki először írt nekem a mai napig tartom a kapcsolatot és most már nagyon sok mindent megosztunk egymással.

Mit gondolsz azokról, akik előadás után a művészbejárónál várakoznak autógrammért?

J Igen! Azt hiszem, hogy ha valaki engem meglát az előadás után, akkor lehet, hogy antipatikusnak talál, mert én az az ember vagyok, aki ha megy haza felé nem lát és nem is hall. Én nem keresem az ismerős arcokat. Természetesen, ha leszólítanak, akkor nagyon szívesen váltok egy pár szót mindenkivel. Ez nem lehet teher egy művésznek, hiszen azokat az embereket, akik várnak egy autógrammért akár 20-30 percet is, nem bánthatjuk meg azzal, azért mert én fáradt vagyok, vagy rossz napom van, hogy nem beszélgetünk egy kicsit. Felnéznek ránk, és ezt tudni kell kezelni. Persze nem mindig lehet kezelni, zavarba lehet minket is hozni, az a hölgy, akiről az előbb meséltem egyszer megvárt a párjával az előadás után és kaptam tőlük egy kis ajándékot és mondanom se kell nem tudtam, hogy mit is tegyek, mondjak. Értem én, hogy megköszönik a munkánkat, amit például egész évben nyújtottunk, de ez nekem azért furcsa, mert nekünk ez a dolgunk, én semmivel sem teszek többet, mint más ember, aki dolgozik. Végzem a munkám, azzal a különbséggel, hogy én ezt nagyközönség előtt teszem.

Szerinted mi a legkiemelkedőbb jó tulajdonságod?

Azt hiszem ezt mástól kellene megkérdezni. Bár egyet tudok, a pontosság nagyon nem szeretek valahonnan elkésni, inkább a megbeszélt helyen várakozom még 10-15 percet, minthogy elkéssem. De ezt a kérdést döntsék el azok inkább, akik engem ismernek és szeretnek.

Mennyi szabadidőd van, mivel töltöd?

A színház mellett nincs olyan sok szabadidőm, de ha van, akkor azt kihasználom. Attól függ éppen mihez van kedvem. Mostanában azért elég jó idő van, és ha tehetem, akkor strandra járok napozni, vagy olvasok, de ha éppen ahhoz van kedvem, hogy a lakásból sem teszem ki a lábam, mert van egy szabadnapom akkor otthon ülök és dvd-zek. Igazából azt teszem, mint minden fiatal, moziba járok, találkozom a barátaimmal, bulizom, most nyáron voltam a telkünkön, Etyeken, egy pár napot, a szegedi előadások után meglátogattam vidéki rokonaimat, majd Balatonon voltam a kollégáimmal. Mondhatni aktívan pihentem. Egyébként meg nincsen semmilyen extrém hobbym. J

Elbúcsúzás

Köszönöm szépen a lehetőséget erre a riportra és mindenkinek ajánlom magunkat! J

A Budapesti Operett Színházat!